Drogba interjú

-         Hány éves szerződést kötöttél a Chelsea-vel?

-         Négy évet írtam alá.

-         Nem sok?

-         Az Olympique Marseille-jel hasonló szerződésem volt, most úgy érzem, nekem jelent elsősorban biztonságot, hogy megint ilyen hosszú időre írtam alá.

-         Elégedett vagy a történtek alakulásával?

-         Meg kell mondjam, ha a szívemre hallgatok, még mindig az OM játékosa lennék. Ugyanakkor a Chelsea olyan ajánlatot tett, ami pénzügyi és futballszakmai szempontból egyaránt szinte visszautasíthatatlannak számított.

-         Mi szólt konkrétan a londoni „kékek” mellett?

-         Több ajánlatom volt különböző Serie A-s olasz kluboktól. Különösen az Inter és a Juventus tett jelentős erőfeszítéseket azért, hogy odaszerződjem. Ám a Chelsea még több pénzt kínált, s azt a prspektívát, hogy Európa egyik legjobb klubcsapatában játszhatok a jövőben.Nagyon meghatott, hogy a Chelsea mekkora erőket mozgatott meg azért, hogy leigazoljon. Az angolok nem hátráltak meg akkor sem, amikor még úgy tűnt, az OM semmi pénzért nem akar elengedni. Jó érzés azt látni, hogy ennyire bíznak az emberben.

-         Publikus, hogy például a Juventus mekkora összeget kínált?

-         Christophe Bouchet, az OM elnöke azt nyilatkozta, a Juve fele annyit ígért, mint a Chelsea. Ebből kiszámolható.

-         Nem sajnálod elhagyni az Olympique Marseille-t?

-         Mondtam már, ha a szívemre hallgatok, maradok. Fantasztikus évet töltöttem a csapatnál. Szerettem a Stade Vélodrome-ban játszani. Most valahogy úgy érzem magam, mint amikor az ember elhagyja a régi szerelmét. Hiába várod izgalommal az új kapcsolatot, a szakítás mindig fájdalmas.

-         Bár immár sokkal ismertebb vagy a nemzetközi futball világában, mint akár csak egy, de főleg két évvel ezelőtt, a kezdetekről még mindig keveset tudni. Mesélnél a futballistaként tett első lépéseidről?

-         Elefántcsontparton, Abidjanban születtem, öt éves korom óta élek Franciaországban.

-         Hány testvéred van?

-         Hat. Két lány és négy fiú. A legkisebbek még nem is éltek, amikor 1983-ban a szüleim a nagybátyámhoz küldtek, Európába. Freddy a legtehetségesebb futballista az öcséim közül. Tizenkét éves, a Brétigny-sur-Orge kölyökcsapatának gólerős és tehetséges középcsatára.

-         A nagybátyád, Michel Goba is profi futballista volt, igaz?

-         Igaz. A francia második vonalig vitte, kamaszként az ő példája lebegett a szemem előtt. Az első időszakban apám helyett apám volt, bár aztán, szerencsére – s ezzel nem őt akarom bántani – 1991-ben a szüleim és a testvéreim is átköltöztek Franciaországba.

-         Igaz, hogy eleinte a nagybátyád miatt váltottál klubokat?

-         Persze. Vele laktam, s ha ő átigazolt, mentem én is vele. Ő volt a példaképem. Dunkerque-ben még jobbhátvédet játszottam – mert ő is az volt. Aztán egyszer csak leült velem beszélgetni, s azt mondta, nem jó az, hogy én hátul játszom. „A futballban csak a csatárok számítanak, menj te is előre!” – mondta. Azóta elöl játszom.

-         Tényleg eleinte jobbhátvédet játszottál?

-         Bizony! S boldog voltam, hogy azt játszhatok, mert a nagybátyám is azon a poszton szerepelt. Aztán a Dunkerque csapatából átkerültem az Abbeville-be, ahol már előre küldtek a csatárok közé.

-         Meglehetősen kacifántos történet kering arról, miért kellet egy évet kihagynod!

-         Kacifántos? Miért? Egyszerű a történet, 1993-ban megbuktam az iskolában. A szüleim pedig egy éven keresztül nem engedték, hogy futballozzak. Szerencsére aztán megenyhült a szigoruk.

-         Nem is származott hátrányod abból, hogy rossz tanuló voltál?

-         Dehogyisnem. Nem tudtam bekerülni egy futballkollégiumba, ami pedig óriási segítség egy ififutballista életében. A barátaim mind ott laktak az edzőközpontban, ott is tanultak, nem volt semmi gondjuk. Kényeztették őket, mint egy selyempincsit. Én meg naponta hetven percet utaztam az edzésre, ugyanannyit vissza, miközben még tanulni is kellett volna. De talán nem is baj, hogy így alakult. Nem kényelmesedtem el. Megtanultam, hogy az életben mindenért meg kell küzdenem.

-         Egyszer azt mondtad: balszerencséd is volt.

-         A Guingamp meghívott próbajátékra, de pont akkor tört el a lábujjam. Mint mondtam, akkor nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam bekerülni valamelyik futballkollégiumba, ma viszont már úgy látom, ez lehet, hogy a javamra vált. Ugyanakkor az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy alaposan megtépázta az önbizalmamat, hogy nem hívtak sehová. Amikor aztán a Paris Saint-Germain jelentkezett értem, inkább nemet mondtam, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy elég jó lehetek arra, hogy ott profiskodjam.

-         Mi hozta meg a nagy áttörést?

-         Mondhatnám, hogy a Guingampban töltött szezon, de talán nem lenne teljesen korrekt válasz. Visszagondolva a korábbi évekre, nagyon fontos periódusa a pályafutásomnak a Le Mans-ban töltött másfél év. Ott találkoztam egy nagyszerű edzővel, egy kiváló pedagógussal, Marc Westerloppe-pal. Néha a pótapámnak szoktam őt nevezni, olyan hatással volt rám. Mostanság egyébként a Lens utánpótlás-akadémiáját vezeti. Sajnos egy idő után elküldték őt a klubtól, s az utódjával nem találtam meg a közös hangot. Ezért is örültem, hogy a Guingamp évekkel azután, hogy nem tudott leszerződtetni, újra jelentkezett értem. E csapat tagjaként mutatkoztam be a francia első osztályban.

-         Azután egy kicsit felgyorsultak körülötted az események. Amikor az OM hívott, már nem gondoltad azt, mint hajdanán a PSG invitálásakor?

-         Nem, hiszen addigra kiderült, megállom a helyem a francia első osztályban. A 2002-2003-as szezont 17 góllal zártam, az ügynököm az OM mellett a Lyonnal is folyamatosan tárgyalt. Nehéz volt a kettő között döntenem. Olyan volt, mint hogy Ferrarit, vagy Porschét vezessél-e inkább. Nem a pénzügyi szempontokat néztem, ugyanis Lyon valamivel többet kínált. Bevallom, három évvel ezelőtt talán még a pénzre mentem volna. De most az számított, hogy az OM fiatal és tehetséges csapata előtt nagy jövő állhat. Furcsa helyzet, mert a Lyon végül ismét megnyerte a bajnokságot, ám az OM-ben nagyon jó volt futballozni. Az UEFA-kupa menetelés pedig egyenesen felejthetetlen élmény marad.

-         Miért vagy olyan gyakran sérült?

-         Mielőtt Le Mans-ba kerültem, alig voltam sérült. Csinálhattam bármit, mindent kibírtam. Kettesével ettem a hamburgereket a meccs előtt, az sem számított. A profik között azonban keményebb világ van. Egymás után jöttek a törések, szárkapocscsont, boka, satöbbi. Egy ideig nem volt semmi bajom, aztán Londonban megint megsérültem. Szerencsére most minden rendben van.

-         Tényleg ló a beceneved az elefántcsontparti válogatottban?

-         Az. Aki kitalálta, úgy gondolta, átcsörtetek a védelmen, mint egy vad harci paripa. Van is benne valami, nem?

-         Hát, ha felidézzük az UEFA-kupa-sorozat néhány állomását, feltétlenül. Ott néhányszor az angol védőket is megtréfáltad. Tényleg, szerinted belejátszott a Chelsea érdeklődésébe, hogy a Liverpool és a Newcastle ellen is nagyon jól játszottál?

-         Nem tudom. Ártani biztosan nem ártott. Ugyanakkor, ma már, amikor a legtöbb fontos meccset lehet látni  a televízióban, annak nincs nagy szerepe, hogy milyen nemzetiségű csapatnak rúgod a gólokat. Bár az is tény, hogy José Mourinho, az új edző csapata ellen is játszottam néhányszor tavaly ősszel, a Bajnokok Ligájában.

-         Mit szóltál ahhoz, hogy éveken át a Chelsea-ben szerepelt francia világbajnok védő, Frank Leboeuf azt mondta, ha téged néz a tribünről, néha az az érzése, Thierry Henry játszik előtte.

-         Henry a világ egyik legjobb csatára, az ilyen összehasonlítás megtisztelő. Boldog lennék, ha az idény végén Frank azt mondhatná: nem tévedtem!

Megosztás

Link: